Valamikor a hetvenes évek elején, nagyon az elején, talán ’71-ben járunk. Épp hogy elmúltam tizenhét éves. Tudod abban a korban voltam, mikor azt gondolja az ember, hogy már felnőtt, csak valami tévedés folytán elszúrták az évszámot az anyakönyvében. Éppen ezért már dohányoztam, ittam, és a felnőttkor egyéb „vívmányainak” gyakorlását is kötelességemnek tartottam.
Akkoriban a hasonszőrű, ugyanabban a házban lakó fiúk és lányok, együtt „bandáztunk”. A hasonszőrűt úgy értem, hogy tizenháromtól- tizenkilenc- húsz, éves korig, nemre, iskolára és egyebekre tekintet nélkül, többnyire együtt voltunk. Együtt jártunk moziba, strandra, csavarogni, koncertekre, meg mindenhová ahol az ilyen korú emberkék megfordulhatnak. Volt, hogy az én fél szobámban hatan aludtunk, természetesen koedukáltan. Hál’ istennek a szüleim elég liberálisak voltak, (vagy nem törődtek vele) de az is lehet, hogy nem voltak otthon. Azt az igazság kedvéért tisztáznom kell, akkor semmiféle pajzán dolog nem történt, nem is történhetett, mert nem volt elég hely hozzá. Becsületünkre legyen szólva az intim dolgokat, mindig csak kettesben tettük.
Akkoriban találtam rá Olíviára. Ő is a bandához tartozott, csak most serdült nővé, egy nyár alatt. Méghozzá nem is akármilyenné! Egy nyár alatt meglett mindene, amire egy playmate-nek szüksége van. Volt is „szarvasbőgés” a környékén elég. Mégis engem választott, amit akkor teljesen természetesnek tartottam. Ez volt minden bajnak okozója, mert akkor még az önbizalmam csúcsra járt. A női nemhez való viszonyommal nem volt gondom, mert előtte már átestem a tűzkeresztségen, meg néhány csatán, ám az ő személye váltott ki némi bizonytalanságot.
Minek szépítgetni a dolgot, féltékeny voltam, mint Othelló, csak Yago is én voltam, úgy hogy saját magam lovalltam egyre jobban bele a dologba. Utólag azért rájön az ember, hogy milyen ostoba is volt egykoron. Mennyire szerethetett engem Oli ha ennek ellenére másfél évet lehúzott velem. No azért voltak együtt szép dolgok is, nem is kevés, csak az a zöldszemű mindenbe belekötött, és a végén már teljesen uralta a terepet.
Mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy némi rejtély volt körülötte, illetve a személyével kapcsolatban. Mint említettem, a szemem előtt lett gyermekből nővé, és semmi olyan benyomásom nem volt, ami a későbbi gondra utalt volna. Ugye mondtam már, hogy nagyon szerettük egymást, ezért nem sok idő telt el és lefeküdtünk egymással, Itt kezdődött minden baj. Na, nem azzal hogy együtt aludtunk, mert az, csodálatos volt, és ez a jelző csak szürke megközelítése annak, amit éreztem, éreztünk akkor, hanem utána, mikor az első mámornak vége lett.
Oli nem volt érintetlen! ……???? Kérdeztem, ő azt mondta én vagyok az első szerelme, és az egyetlen férfi az életében. Az én fejemben ez nem állt össze, és nem én voltam a leghülyébb fickó a környéken, legalább is mások úgy tartották. Ja és még annyit mondott, legyen elég ennyi! Szerettem nagyon (talán még most is szeretem az akkori Őt) de nem hagyott nyugton a gondolat, folyton folyvást nyugtalanított a rejtély, mert egyébként nagyon őszinte ember volt, és direkt. Még akkor is igazat mondott, ha tudta, hogy megbánt valakit vele.
Mondom, idilli lett volna a kapcsolatunk, ha nem hergeltem volna bele magam mindig a rejtélybe, utáltam, ha valamit nem értettem. És mert nem értettem, kreáltam rá valami hülyeséget, saját kútfőből. Ezek a hülyeségek, aztán lassan, de biztosan megmérgezték a kapcsolatunkat, pedig azt hittük immunisak vagyunk minden méreggel szemben. Egy idő múlva Olinak elege lett a baromságaimból és azt mondta egy gusztustalan veszekedés után, hogy most már vége, nem bírja tovább! Szakítottunk. Dafkéból elkezdtem járni a barátnőjével, Ő egy darabig nem jött le a bandába, de pár hét után visszacsapódott hozzánk, és látva a liezonunkat Alizzal, belém vágta a nagykést, és meg is forgatta rendesen.
Feltárta a titkot, a nagy „rejtélyt”.
Édesanyja öccse, tehát a nagybátyja felesége gyermeket várt, és mindennapos volt már. Be kellett mennie a kórházba, őt meg tizenegy évesen áthívták a másik gyerekre vigyázni, ott is kellett neki aludnia a gyerekkel, mert a pajti állítólag éjszakás volt. Már lefeküdtek és aludtak, mikor az a mocsok hazajött, se szó, se beszéd megerőszakolta. Nem mert szólni senkinek róla, még a legjobb barátnőjének sem. Így visszagondolva tökéletesen igaza volt, mert Aliz volt az.
Velem is megígértette, hogy senkinek sem mondom el, idáig tartottam magam hozzá, sőt a nevek sem ugyanazok, de úgy érzem az elmúlt közel negyven év felment részlegesen az ígéret alól.
Azt viszont nem ígértem meg, hogy csak annyiban hagyom az egészet, mert úgy megvertem azt a mocskot, hogy két hétig ápolták a traumatológián, mire újból embernek látszott, és csodák csodájára nem tett feljelentést. Azóta ugyanazon a járdán nem mentünk, és nem én kerültem a másik oldalra.
Közben telt az idő jött a tél, a tavasz, Aliz már a múlté, Olinak lett a Balázs, nem volt rossz srác, én mégis utáltam, Ennek ellenére a banda még mindig együtt járt mindenhová, mint eddig, csak hát volt, aki kiöregedett belőle, és volt, aki belenőtt. Gabi elment egyetemre, Aliz húga, Kátya debütált. Ő sem volt kispályás, röpke hat hónap alatt, megvolt neki mindenki a csapatból, aki számított. De ez akkoriban nem volt különös.
Ha itt érne véget a történet, akkor semmi bajom nem volna az egésszel, csakhogy folytatni kell, mert az, az ocsmány dolog, amit sorsnak nevezünk, nincs tekintettel az ember kívánságaira, elképzeléseire. Még csak deux et machinára sem hivatkozhatok, mert nem ismerem el a létezését sem.
Eljött a nyár, a meleg, amikor minden valamirevaló csoportosulás, csak a tóparton tudja elképzelni az életet! Ha csak lehetett, mi is ott töltöttük az időnket, és mint afféle kamaszok, cirkuszoltunk, balhéztunk, pukkasztottuk a szocialista kispolgárokat a strandon.
Tudni kell a történethez, hogy előző nyáron, Olit én tanítottam meg úszni, de hát nem ment neki még profi módon, épp hogy nem merült el, meg egy kicsit tudott haladni a vízben. Balázs sem volt egy vízbiztos úszóbajnok. Elhatároztuk, hogy átúszunk a túlsó partra, ami úgy hat hétszáz méterre lehetett, Oli, Balázs, és még egy kiskölyök nem volt jó úszó, ők ladikkal mentek.
Balázs jól belehúzott az evezésbe, így lemaradtunk kb. százötven méterre. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy a kiskölyök éktelenül kiabál, meg integet, és csak ő van egyedül a csónakba. Olyan gyorsan még nem úsztam le százötven métert, mint akkor, pedig már a felén is túl voltunk a távnak. De már elkéstünk. Balázst még életre lehetett kelteni, de Oli túl sokat volt víz alatt, őt már nem lehetett…
Később Balázs elmesélte mi történt a csónakban. Oli látta, hogy túlságosan előrementek, ezért mondta Balázsnak, hogy álljon le az evezéssel! Ám Balázs elkezdte ugratni, hogy ugyan miért akar mindenáron bevárni bennünket, és még jobban belehúzott. Oli erre elkezdte himbálni a csónakot, hogy Balázs ne tudjon evezni rendesen, és egy nagyobb billenésnél beleesett a vízbe. Amikor már sokáig nem jött fel, utána ugrott, de nem találta a víz alatt, és többre már ő sem emlékszik.
Én meg csak egyre arra gondoltam, ha velem lett volna, akkor még most is élne, ha én barom nem zaklatom az ökörségeimmel, ha nem teszem elviselhetetlenné a kapcsolatunkat, akkor velem van egy csónakban, és ha egészen addig meg is egyezik a történet, amíg ő vízbe esik, én biztosan kihúztam volna élve a tóból…
Azóta rengeteg idő eltelt, szinte az egész életemet leéltem, volt néhány kapcsolatom, keveredtem bajba, szerelembe igaz már nem sokszor, talán tudatosan nem akartam átélni még egyszer azt az érzést, amikor nem csak a szerelmet veszíti el az ember, hanem azt is, akibe szerelmes, főleg így visszavonhatatlanul, végérvényesen…
Attól az időtől fogva soha, de soha nem voltam féltékeny, és ha megfordult is a gondolataimban valami hasonló, abban a pillanatban eszembe jutott az, hogy mi történhet akkor, ha az ember teret enged az ilyen képzelgéseknek.
Amikor, úgy tizenkét éve megcsapott a halál szele, még számomra is meglepő módon nem féltem tőle annyira, mint az elvárható lett volna. Talán tudat alatt az motoszkált bennem, ha van odaát, akkor nem leszek egyedül, vár valaki, mert abban biztos vagyok, hogy amikor átment, engem hagyott itt.
Amilyen önző az ember, mikor gyászol valakit, mindig arra gondol, elvesztettem őt. Arra sosem, hogy Ő mit veszített?
Már nem fáj a hiánya, csak valami megfoghatatlan érzés van az emberben, ami talán rosszabb a fájdalomnál, az a „mi lett volna ha…”érzés hatalmasodik el az emberen.
Most már nem bánnám, ha mindazt elkövette volna, amivel vádoltam alaptalanul, de legalább ÉLNE!
